2016. november 15., kedd

Jelentés

Szép estét mindenkinek, aki még esetleg emlékszik rám, vagy nem is tudom. Rengeteg idő után ismét erőt vettem magamon, bejelentkeztem a blogomba és... Megnéztem, hol is tartottam/fejeztem be a dolgokat. Észre kellett vennem, hogy semmi jóval nem kecsegtettem még Szeptemben elején. Pontosan 13-án. Nos, ideje nyíltan beszélnem, és közölni veletek, hogy tegnap, vagyis November 14.-én reggel, feladta a harcot a nagymamám. Ezeket a sorokat nagyon nehezen írom le, ugyanis még én sem tudtam felfogni, hogy ez valóban megtörtént. Sajnálom, ebben a pillanatban is itatom az egereket, pedig felkészülhettem volna. Erre mégsem lehet... Annyi mégis vigasztal, hogy már nincsenek fájdalmai, ugyanis mint kiderült, nemrégiben ( hihetetlen, de az utóbbi egy-két hétben ) ismét kiújult nála a daganat és emiatt már hatalmas fájdalmai voltak. Bocsánat, nem találom a szavakat, igazából még saját magamat sem tudtam rendesen helyre pofozni. Úgy gondoltam, tudnotok kell arról, miért tűntem el ismét rengeteg időre, egyszerűen nem tudtam semmit sem normálisan írni. Pedig elkezdtem a fejezetet, Isten a tanúm rá, de abba maradt az egész egy idő után. Túlzottan is erőltetett lett már az a pár sor is, amit bepötyögtem a gépbe. Tehát fogalmam sincs, mikor hozom a részt, de egyszer biztosan. Nem utolsó sorban pedig mindezt egyedül túlélnem sem egyszerű. A családomon kívül nincs senki más, de ez nekik is őrülten fáj. Érdekes az élet. Ennyi elpocsékolt idő után kellett rádöbbenem, mit is jelent az igaz barát fogalma. Mindenki a hibájából tanul, nem de? Mégis fájdalmas pont az ilyen helyzetekben a fejemhez kapni, hogy hoppá...
Na de elég legyen a gyászjelentésből, mert itt a végén belefulladok a könnyeimbe. Az pedig nem lenne valami jó, mert vannak még feladataim.
További szép hetet és estét!

~Miss. Chief~

2016. szeptember 15., csütörtök

Lojalitás és jelentés

Elérkezett a pillanat, amikor vallanom kell. Nem csupán a résszel kapcsolatban, hanem összességében mindenről. Köszönöm azt, hogy lojálisak vagytok hozzám, így pedig nyilván én is az leszek. Először is, a hátamról semmi információ, a vérvétel... Nos, az rossz lett, az első röntgenen mondta a doktornő, hogy ilyen korban ilyen kezet nem igazán látott. Tehát jól kezdődött a hetem. Nem is igazán tudok, és nem is szeretnék még erről beszélni, ugyanis nem fogom az ördögöt a falra festeni. Másodszor. Ez a sztori sokkal régebb óta van terítéken. Néhány éve a nagymamámnál daganatot diagnosztizáltak, azonnal műteni kellett és már ez a hír is igazi fejlövés volt az egész családnak. Tekintve arra, hogy kijelenthetem, félig meddig ő nevelt fel. Velem volt, és van is a mai napig, ő a harmadik szülőm, tehát a kapcsolatom vele azt hiszem ezerszer erősebb, mint ahogyan az megszokott lenne. Vagyis nem tudom, én így érzem. Számtalanszor megműtötték, majd kiújult ismét a rák, soha nem láttam ennyi erőt egy emberben sem. Pedig ő sem húsz éves. Egy szót sem szólt az elején, aztán felmerült benne a bizonyos feladás. Ott voltam mellette édesapámékkal együtt, mondtam neki, hogy nem szabad. Nem lehet, hiszen hahó, lassan végzek! Ott a szalagavatóm! Ott van minden...! Legyőzte. Képes volt annyi fájdalom és szenvedés után legyőzni a rákot. Mélységes tiszteletet érzek, és büszkeséget, hiszen ez nem kis szó. Eltelt néhány hónap és elkezdett gyengülni, még jobban fogyni, rosszul lett, stb. Aztán jött a veséje, amit "nem vettek észre", ugyanis "ez nem az ő szakterületük". Kérdezem én... Tessék? Tehát tucatnyi vizsgálat, CT, röntgen és miegyéb után, nem vették észre, hogy a veséi konkrétan a leállás szélén állnak? Letargia. A tudat, hogy ismét fájdalmai vannak és lesznek is. De valahogy ismét rendbe hozták, úgy ahogy, de jól volt és a nyarat is mellettem töltötte, amikor éppen nem dolgoztam naphosszat. A születésnapom után, miután sorban jöttek számomra a bizonyos sokkok, ismét csőstül jött a baj. Be kellett feküdnie a kórházba, ugyanis előtte nem sokkal kapott vért, két hétig egy másik klinikán volt, ott pedig annyira legyengült, hogy járni sem tudott biztonságosan. Rehabilitációra került, ahol olyan lázas lett, hogy sokkos állapotba esett, onnan pedig egyenesen a kardiológiára vitték. Ott pedig őszintén jobban volt, egészségesen nézett ki. Mégis éreztem, hogy ebből már nem lábal ki... Mostanra pedig lábra sem tud állni, a veséje felmondta a szolgálatot és azt sem tudom, mi vár ránk holnap vagy holnapután. Dialízisre kellene mennie, de ahhoz túl gyenge, ha pedig nem kap dialízist, itt a vége. Most pedig nagyon úgy tűnik, hogy elérkezett ez a pillanat. Lassan, de haldoklik és tehetetlen vagyok, nem csak én, de a szüleim is. Erősnek kell mindig mutatkoznom amikor mellette vagyok általában minden egyes délután és hétvégén, hiszen ha látja hogy mi feladjuk, akkor neki még nehezebb ez az egész. Tehát ma kaptam a hírt édesanyámtól, hogy készüljek fel, ugyanis ami bent vár, arra fel kell készülnöm. Nos, ezt nem részletezném, de gyökerestül megváltozott bennem minden, ha eddig nem történt volna meg. Közel áll hozzám, közelebb mint bárki más, vagy a családom bármelyik tagja. Elképzelni sem tudom, hogy mi lesz ezután, annak ellenére is, hogy tisztában voltam azzal, hogy ez lesz a vége. Én pedig amellett, hogy rengeteg órám van, még tartanom is kell magam, ugyanis a szüleim ölik egymást a történtek miatt. Mivel mint említettem, édesanyám kórházban dolgozik, de egyszerűen az ő keze sem képes olyan messze elnyúlni, ennek a levét ő maga is megissza. Nem Isten, hogy csodát tegyen. Édesapám viszont képtelen mindezt elfogadni, hiszen valamilyen szinten nem is lehet, az édesanyjáról van szó. Tehát itthon sincs békém, ezerrel tanulok, a kis szabadidőmben írom a részeket, hét eleje óta három kilót fogytam és mégis még működik a gépezet bennem. Pedig sosem leszek az a kőkemény valaki. Mégis kénytelen vagyok ebben a sztoriban erős, és vigasztaló lenni. Ott lenni és fogni a kezét, amíg még lehet. A rész pedig reményeim szerint a hétvégén jön, ha pedig nem, a jövőhét folyamán valamikor. Sajnálom, hogy nem hoztam semmi jó hírt, de kötelességemnek éreztem elmondani mindezt nektek.
Tovább szép estét!


~Miss. Chief~






2016. szeptember 4., vasárnap

26. fejezet

Szép napot mindenkinek!
Végre valahára meghoztam a részt, amit már gondolom vártatok.
Tehát itt van, frissen-ropogósan. Ez a rész kicsit mozgalmasabb az eddigiénél,
nem szeretnék előre vetíteni semmi spoilert, tehát lakat a számon.
A design pedig amint láthatjátok, megújult. Tehát nagyon hálás vagyok,
úgy gondoltam valahogy jobban néz ki barátságosabb színekkel a blog,
ha a történet nem is olyan barátságos. Ördögi kör. :)
Pluszban téli színek. Ugyanis közeledik a tél...
Nem is fecsegek többet, kellemes olvasást a részhez!

~Miss.Chief~





Nem féltem a halált, ha arra kerülne a sor, bátran nézek szembe vele. Ez járt az eszemben folyamatosan, miközben Eret térdre kényszerített, azt is finoman. A férfiak, akik egy asztal körül ültek, érkezésünkre ránk pillantottak és ahogy elnéztem az idilli pillanatot, nem igazán izgatta őket a jöttünk. Nem is tudtam hogyan helyezkedjem, a kezeimet magam elé fontam, majd leeresztettem őket, az orromat mozgattam, mintha csak lazán a buszra várakoznék, chh... Aztán valamivel később, az egyik férfi felállt és a többiek nézték ahogy nem sokkal előttem megáll, tehát ő volt a törzsfőnök. Magasabb volt Eretnél, tehát én így térdelgetve pont övmagasságban voltam, ami őszintén kellemetlenné tette a helyzetet. Hosszasan nézett engem maga előtt, ha jól láttam még egy halovány mosolyt is megengedett magának. Na, remek.
Ismét érthetetlen nyelven szólalt meg a törzsfő is, vigyorgott mint a tejbe tök és mögötte a haverjai is felröhögtek, tehát szórakoztatta őket az, hogy nő vagyok. Biccentett, hogy Eret fordítson nekem, ő meg habozott mielőtt belekezdett volna.

    - Érdekli hogy kerültél... ide. - magyarázta, én meg csak elmosolyodtam.
    - Csak ennyit mondott? Valóban? - kérdeztem, aztán a férfira néztem hogy belőlem bizony így ki nem szed semmit. Vagy minden értek, vagy nem nyilatkozom. A főnök utasítására Eret lábra segített és felnézhettem a férfira, akinek az arca megannyi helyen össze volt vágva. Micsoda harci sebek.
    - Biztosan hallani akarod? - kérdezett vissza Eret, mire bólintottam és rezzenéstelen mosollyal hallgattam végig, hogy milyen obszcén módon beszélnek rólam. Szó esett a meghágásról, arról hogy egy riherongy vagyok úgy is, és csak arra vagyok jó, hogy egy kis szórakozás után a kutyáknak vessenek. Nagyon, de nagyon lebecsültek.
    - Kedves szavak. - válaszoltam szűkszavúan, ami kicsit kiverte a biztosítékot a férfiaknál. Egyre hevesebben és fenyegetőbben beszéltek rólam a törzsfő mögött, mígnem  ő maga csapott oda, látni kellett volna milyen gyorsan hallgattak el.
    - Azt mondja nem akar megölni, de akkor el kell árulnod honnan jöttél. Más különben véged. - tolmácsolta Eret.
    - Kérem a kardomat. - jelentettem ki, tudtam hogy ismernie kell a főnek az acélt, amiből a kard készült, Loki még a palotában elmesélte a történetét, így tudtam hogy a nemes nevű acél amiből készült, ismeretes bárhol a világon. Ezért is ütött a fejemben szöget az, hogy akkor Eret miért intézte el az egészet egy egyszerű váll rándítással. Vagy éppen ezzel akarta leplezni, hogy nagyon is jól tudja. Rejtély volt... Egy igazi rejtély.
    - De...
    - Csak mondd meg neki, hogy helyettem is beszél a kardom, ha ennyire kíváncsi akkor nézze meg! - mondtam és miután a törzsfőnek elmondta, a férfi habozott, ám rábólintott és valaki behozta az abban a pillanatban egyetlen kincsemet. Ahogy kihúzta a hüvelyből a kardot, néma csend telepedett a sátorra. Senki sem mert megszólalni, csak a kinti zajokat halottam amik tompán szűrődtek be hozzánk. Megtette a hatását a rengeteg rúna, minden egyes hatalmas csata után, ráíródtak azoknak az emberek a nevei, akiket megölt a kard. Ilyenből csupán néhány akadt, birodalmanként kettő. Az egyik nálam volt, a másik pedig Loki birtokában. A férfi motyogott valamit, majd a kardot tisztelettel helyezte vissza a helyére, ha már engem rohadtul nem vett ember számba.
    - Azt mondja, elnézésedet kéri az előbbiekért és szívesen lát a törzsben, feltéve ha igénybe veszed a vendégszeretetét. - no lám, milyen hamar változhat egy ember véleménye.
    - Bocsánat kérés elfogadva.

Beláttam, hogy farkastörvények uralkodnak és ezek ellen semmit sem tehetek. Vagy együtt élek velük, vagy porrá zúznak és elbukom a cél előtt, mint megannyiszor. A kisgyerekek és csecsemők a csípős hideg ellenére is életvidáman szaladgáltak nap mint nap a sátrak között, mintha nem is zavarná őket a hideg. A viharok elviselhetetlenek voltak, habár nem fáztam, a kapott bőrsátor ijesztően és fenyegetően mozgott, mintha egy óriás akarta volna arrébb tenni. Olyankor mindenki a kis menedékébe húzódott, a farkasok vonítottak és világvége hangulat uralkodott. Éreztem, látni nem láthattam. Felültem az ágyként funkcionáló bundáról és habár tudtam, öngyilkosság lenne, mégis kilestem a viharba. Ismét nem láttam az orromnál messzebb, ezen felül a hangokat is egyre jobban elnyomta a szél. Félhomály volt, más majdnem este és kiléptem a sátor biztonságából. Hogy miért, azt én magam sem tudtam. Egyszerűen valami vonzott, az orromnál fogva hívogatott, hogy menjek  arra amerre érzem, hogy mennem kell. Utoljára akkor éreztem magam ilyet, amikor Loki a közelemben volt. Annak pedig már jó ideje. Olykor felötlött bennem, hogy vajon tudja, merre keressen? Vagy egyáltalán keres? Lehet, ő is utánam szökött nemrég. Ám ami jobban izgatott, az a bizonytalan és nehéz lépteim voltak a magas hóban, csak előre mentem vakul. A bundámat a fejemre húztam és összetartottam az ajkaim előtt a kapucnit, hogy ott is maradjon. Minden egyes lépésért meg kellett küzdenem, de olyan voltam mint egy vadászkutya... Ésszerű magyarázat semmire sem volt, mégis törtem magamnak az utat. A kavalkádban csodával határos módon mégis hang ütötte meg a fülem, mintha csak valaki azt akarta volna, hogy minden lehetetlen pillanatban egyre csak jobban meglepjen, ugyanis patadobogás hallatszódott. De ez a jószág jóval nagyobb lehetett a többinél, ugyanis szinte a föld is rengett tőle, vagy tőlük. Néhány méter választott el a hangoktól, amik nem i voltak még olyan közel, mint ahogyan azt először hittem.
Valami megragadott és kezek fonódtak az oldalam köré, és hirtelen kirántották a talpam alól a talajt. Felkiáltottam volna, de felocsúdni sem volt időm, azonnal egy tenyér tapadt a számra és egy vaskos törzsű fa mögé húzott. A szívem olyan ritmust adtak, mint egy kismadárnak, akit nemrég martak ki az anyja kezeiből. Szemeim kikerekedve forogtak jobbra és balra, hátha megbizonyosodhatom afelől, hogy ki ragadott el. Csapkodni kezdtem a karjait, hogy elég, megfulladok és hallgatok, csak tegyen le. Így is tett, majd szembe pördültem vele. Eret meredt ki a fatörzs mögül, én is így tettem mert egyszer sem láttam ennyire ijedten az arcát. Vagyis inkább tanácstalan volt, amit nem igazán értettem addig. A törzsnek lapultam és óvatosan lestem ki mögüle. Nem messze tőlünk egy tucat hatalmas ló léptetett, ráérősen és nagy gomolygó füstöt fújtak ki az orrukból. Aztán megakadt a szemem a lovasokon, akik egyenes háttal és fennhéjázóan ültek a lovakon. Hatalmasok voltak, egyből felismertem őket és megfagyott a vér az ereimben, majd fújtatva sötétült el a tekintetem. Ők ölték meg Pietert! Jégóriások vonultak előttünk, vörös cikázó szemeik kegyetlenül csillogtak, kék és jéghideg bőrük pedig tökéletesnek hatott, ahogyan az erdő állatainak bizonygatták, hogy ők bizony felsőbbrendűek. Nos igen, maximum a mókusoknak mutogathatták az önelégült képüket, ha egyáltalán voltak. Ugyanis az emberek vagy idő előtt néma csendben elmenekültek, vagy pedig eloltották a tüzeket, összeszedtek mindent és a sátraikba húzódva imádkoztak. Mint ahogyan Eret népe is. Tehát a vihar jelezte érkezésüket, és biztos voltam benne, hogy ennél jóval többen vannak még valahol. Őket kellett követnem, hogy aztán elérjem szerencsével a királyukat. Ha pedig nincs szerencsém, akkor megyek a lecsóba. Elég távol voltunk tőlük ahhoz, hogy ne érezzék meg az illatunkat, tőlem viszont nem voltak annyire messze, hogy ne érezzem a bűzüket, amiből sütött a vérontás.

    - Mennem kell. - fordultam halkan Erethez és visszahúzódva jobban meghúztam az övemet, a kardomat pedig jobban magamhoz simítottam. Ő volt a társam, senki más.
    - Mi? Ezt mégis hogy gondoltad? Nem mehetsz sehová, túl veszélyes! - válaszolta azonnal és ő is visszahúzódott. Értékeltem az aggodalmát, de ha nem akkor megyek, ki tudja mikor lesz rá újra lehetőségem? - Van egyáltalán terved?
    - Nincs, majd improvizálok. - küldtem felé egy félmosolyt, amit Loki viccesnek tartott volna, de Eret csak a sötét szemeivel meredt rám.
    - Nem engedhetem, hogy a halálba sétálj. - ingatta meg a fejét, én pedig csak vállat vontam. Ő, biztosan nem fog megakadályozni a célomban. Mennem kellett és ismét kilestem az óriásokra, akik továbbra is lassított felvételben vándoroltak, csupán távolabb tőlünk. - Minden héten erre járnak, ha meg akarod magad ölni, lesz még rá alkalmad! De nem most, nem itt és nem így. - visszanéztem rá, hogy hallgasson, elég volt a szentbeszédéből, ám mikor követni akartam volna őket, már eltűntek mint szürke szamár a ködben és a vihar is lecsendesedett. Felmorogtam és Eret felkarjára vágtam a saját tenyeremmel.
    - A francba is! Legközelebb nem hallgatok rád, és megfojtalak ha követsz! - figyelmeztettem és hátat fordítva neki visszaigyekeztem a táborba. Sötét volt, így csak az ösztöneimre hallgathattam.

Alig beszéltünk, egyrészt mert biztosan megbántottam a durva szavaimmal aznap, másrészt pedig a nap minden egyes percében valaki figyelt. A középpontban voltam, hozzám jártak a nők hogy jobban megnézzék a fekete hajamat, a bőrömet, mindent. Olyan voltam, mint egy kísérleti nyúl, egy látványosság. A gyerekek az elején tartottak tőlem, Eret egyszer felvilágosított, hogy a kék szeműekről a legendákban mindig rosszat meséltek, így abszolút nem tartoztam a kedvencek közé. A törzsben mindenkinek barna szeme volt, de annak is megannyi változata. Egyedül Eretnek volt majdnem fekete írisze, ami ritkaságnak számított. Őt viszont mindenki kedvelte és tanácsokkal fordultak hozzá. Végül én is kaptam egy szürke bundából készült meleg felszerelést, a saját feketém pedig a sátramban lapult. Alkalmazkodnom kellett és beláttam, hogy ez az élet rendje és az itteni emberek szemében csak veszélyforrás vagyok. Egy rossz lépés, és nekem végem.
Vegyes érzelmek kavarogtam bennem minden nap, ahogyan vártam az újabb vihart. Tenni akartam valamit, lépni a sorsomért és ha kell, véget vetettem volna mindennek. Tudtam, hogy ez nem lesz könnyű, ahogyan azt is, hogy egyedül sokkal kevesebb esélyem van. De nem tehettem mást, Lokiról semmit sem tudtam, Eret pedig nem tartozott az én hatáskörömbe, nem ismertem és bizalomról sem volt szó. Csak volt, semmi több. A tűzrakóhelyek között sétálgattam, a gyerekek pedig bátrabban viszonyultak hozzám, ugyanis látták, hogy sem agyarom, sem pedig vérszomjam nincs. Megkedveltem őket, igazán kedves közösségnek tűnt az egész nép, ahogyan esténként csoportokba verődve ettek és ittak, nevettek és mulatoztak, mintha az égvilágon semmi más problémájuk nem lenne. Mintha még a hideg sem kínozta volna őket olykor. A sátram előtt ültem, és a kardom pengéjét figyeltem. Tanulmányoztam abban a kis fényben, amit a közelebbi tűz adott, a betűk az idő során mélyebben vésődtek az acélba, mintha mindenáron maradni akartak volna ott, ahol voltak. Pedig már kevés hely volt a pengén, és elképzelni sem tudtam, mi lesz azután, miután betelik mindkét lapja. Talán használhatatlanná válik? Ki tudja? Néhány ismerős nevet felleltem rajta, azokról az órákról voltak ismerősek, amiken még Loki tanítgatott. Kezdett hiányozni. Őszintén. De szinte mérget vettem volna arra, hogy abban a pillanatban is mocskosul dühös rám amiatt, mert elmentem. Teljesen meg volt hozzá a joga és meg is értettem. Hiszen az ő gondviselete alatt álltam és állok is, ő pedig az enyémben. Nagy fiú már, nem kell neki óvónő, Odin mégis lehet, hogy miattam ismét tömlöcbe vágta. Mégis azzal nyugtattam magam, hogy nem ennyire eszelős az öreg, pluszban pedig biztos voltam abban, hogy látjuk mi még egymást hamarosan.

    - Közeledik a vihar. - lépett mellém Eret, én meg megrezzenve pillantottam fel rá. Jézusom, olyan hangsúllyal mondta, mintha azt ecsetelte volna nekem, hogy "meghalsz és ez van".
    - Remek. Akkor ideje felkészülnöm. - biccentettem és elindultam volna a sátorba, de megállított. - Ezt ne.
    - Segítek neked. Veled megyek, de a hajaddal kezdeni kell valamit.
    - Tessék? - pislogtam rá a szemöldökeimet ráncolva. Persze, még mit nem.
    - Muszáj.
    - Felejtsd el.

Végül megváltam a hajam háromnegyedétől... Fájt is a szívem miatta, az állam aljánál rövidebbet nem engedtem meg. Szerettem, mert szinte ez volt az egyetlen nőiesebb dolog rajtam. Erre tessék. Olyan voltam, mint egy megtépázott veréb. Eret meg elmosolyodott amikor felborzoltam a megmaradt fürtjeimet. Éreztem a vihar első sugallatát és miután felvettem a kardomat, magamra erősítve, ismét ahhoz a fához lapultunk. Eret követett és nem csak kard, de egy íj is volt a hátára biggyesztve. A terv egyszerű volt. Követjük őket néma csendben és nem öletjük meg magunkat. Persze kockáztattunk, ez viszont őt egy cseppet sem érdekelte. Ezek szerint vakmerő és bolond volt, ahogyan én is. Nem volt veszteni valóm, ahogy elnéztem ezek szerint neki sem. Azóta is ugyan olyan tempóban vonultak, de hogy miért, azt nem tudom.
Biccentettem Eretnek, hogy induljunk, amikor már messzebb jártak tőlünk. Itt volt az alkalom arra, hogy a nyomukba eredjünk. A szívem a torkomban dobogott, ahogyan a kitaposott útra léptünk. Halkan, mégis sietősen követtük őket. Gyorsabbnak tűntek így, kémkedve utánuk. De mindig résen kellett lennünk, bármelyik pillanatban egy hirtelen gondolattól vezérelve megfordulhatott az egyikük és akkor nekünk végünk. Ám nem figyeltek maguk mögé, ez pedig kapóra jött és észrevétlenül haladtunk előre. Minden egyes érékszervem az előttünk messze haladó óriásokra figyelt, amikor pedig mellettem Eret elcsúszott, azonnal előkaptam a fegyveremet. Megzavart és emiatt nem tudtam higgadt maradni, megijesztett. Felsegítettem szegény szerencsétlent, majd megingatva a fejemet tovább. Nem haladtunk sokat, ugyanis egy barlanghasadéknál leszálltak a lovakról, mi viszont a fák mögé lapulva guggoltunk. Túl közel volt hozzám, éreztem hogy a bőre milyen meleget áraszt és a szívverését és tompán, de hallottam. Ideges volt, én viszont higgadtnak mondhattam magmat. Az óriások nem moccantak többet aznap, Eret is lepakolta maga mellé a fegyvereit és a hátát a törzsnek vetve ücsörgött. Ő nem láthatta őket, túl messze voltunk ahhoz. Csak én tudtam figyelni őket, hála a szemeimnek. A férfi egy méterre gubbasztott mellettem és a kezeit melengette a kesztyűn keresztül is, nem tudtam neki segíteni, hiszen tüzet nem gyújthattunk, az én testhőmérsékletem pedig a béka feneke alatt volt. Azt hiszem még azzal is jobban járt volna, ha egy jégcsapot nyalogat.
Végül én is leheveredtem a hóba és letettem a fegyveremet. Az út mögöttünk barátságtalannak tűnt, mégis gyönyörű volt a maga nemében. Jobb híján szépséget és megoldást kerestem a bonyolultabb és kilátástalan dolgokban. Mást nem tehettem. Át kellett gondolnom a dolgokat és megváltoztattam a nézeteimet is. Eret halkan evett valamit mellette és rápillantottam amikor felém nyújtott egy kis kenyeret. Elfogadtam és megköszöntem egy biccentéssel. Zárkózott volt és nyugodtabbnak éreztem, mint amilyen nemrég volt. Talán belátta, hogy tudom mit csinálok. Letoltam a fejemről a kapucnit és miközben rágtam, a fejünk fölé pillantottam. Az ég szürke volt, sehol egy madár vagy bármi más. A nap sem bukkant fel már jó ideje, így lepelként borult a tájra a hideg, mogorva idő. Egyre sötétebb lett és magával ragadott a gondolkodás, hogy vajon mi vár ránk az út végén. Loki mellett ha nem is teljesen, de biztosabb lettem volna magamban, akármilyen is volt az isten. Eret fészkelődött egy darabig, nem találta a helyét, ahogyan kényelmes lett volna feküdnie. Követtem és én magam is leheveredtem a hóba, összegömbölyödve. Kicsivel később mögém simult és az egyik karját átvetette felettem, gondoltam hékás, ez meg mi a fene és azonnal mocorogva elhúzódtam volna, de az egyik lábával is rabul ejtett.

    - Nyugalom, csak nem akarom hogy kihűljünk. - morogta a fülembe és nagyot szusszanva a hajamba fújta a levegőjét.
    - Ne élj vissza a helyzeteddel, ha megtapogatsz, lerúglak valahonnan. - mondtam és lehunytam a szemeimet. Nos, nekem nem kellett melegednem, ő viszont mint mondtam, velem rosszul járna. De tévedtem, hajnalban melegem volt és felébredtem. A testem forróbb volt mint bármikor normálisan. Ezzel pedig számára kandallóként funkcionáltam, magam számára viszont szauna voltam. Meg akartam főni, így nagyon nehezen tudtam vissza aludni.
    - Jane. - szólongatta a nevemet és a ködfátyolos álmomból így szakított ki. Lustákat pislogtam magam elé és Eret még mindig ölelt mindenével, már teljesen világos volt és ki voltam izzadva. - Ébredj. Hahó.
    - Fent vagyok. - majd a hátamra fordultam és a szemeibe pislogtam. - Hello. - köszöntem neki és felülve jól megnyújtottam magamat. - Hallottál valami zajt? Esetleg bármit?
    - Nemrég keltem fel, nem hallottam semmit. - jelentette és feltápászkodva megmozgatta az izmait. Követtem a példáját és én is így tettem. Aztán kilestem a fa mögül, de meghökkenve meredtem a távolba. Ne, ne, ez nem lehet! 
    - Nem lehet igaz... - motyogtam és Eret is azonnal mellém reppent, kérdezgetve hogy mi az, mit látok. Éppen ez volt a baj. Hogy semmit sem láttam. Elmentek... - Eltűntek. - mondtam ki végül és szitkozódva a hóba rúgtam.  


2016. augusztus 31., szerda

Ismét jelentés + infók

Hello mindenki, itt lennék ismét.
Na ja. Már, ahogy. Így suli kezdete előtt egy nappal ( Már látom is, ahogyan mindenki
leiratkozik, fujjong és tovább sem olvassa... ) végre, végre, véééégre megnézett egy orvos!
Ami rohadt távol áll tőlem, még akkor is, ha a fél életemet kórház falain belül élem. Mára kaptam négy hónapja időpontot. Igen. Hogy megnézzen, egy gyerek reumatológus. De büszke vagyok,  hogy legalább sikerült elintézni a dolgokat. Nem tudom, hogy ígértem-e beszámolót avagy sem, de azért elmondom mi a pálya, hogy megmaradok-e, hogy megy majd tovább a blog élete. Semmi pánik.
Tehát eleve másfél órát vártunk anyummal, hogy egyáltalán behívjanak a dokihoz, aki egy
kedves nő volt, mosolygott és ilyenek, gondolom hogy ne kapjak idegbajt az egész dologtól. De
szépen levetkőztem, majd egy szál fehérneműben legalább negyed óráig álldogáltam előtte, ennyi
idő alatt kávéra is meghívhatott volna, you see. Lefektetett ( Na nem úgy. ) és megvizsgált rendesen,
nem csupán az ajtóból lesett meg, hogy oké, két lábon áll, tehát kutya baja. Amellett, hogy nagyon
ideges voltam, mert én eleve képes vagyok extrán ráparázni minden ilyen dologra, nos, azt kell hogy
mondjam, teljes nyominak nyilvánított. Tehát nem csak a hátam rossz úgy ahogy van, de emellett
a nyakam is, na meg persze a kezeim is. Tíz ujjamból hat kupac kaki, ami azért elkeserítő, mert csak
tizenhét vagyok, másrészt pedig gitározom, írok és ott az iskola is. Szóval, csak pozitívan, és ne
menjetek orvoshoz gyerekek. Most, az otthon melegében és szembe nézve a szeptemberrel, várok
kettő röntgent, amiből egy legalább szarkasztikusan buli, mert egy bizonyos Izotópos Röntgenvizsgálat. Tehát beadna nekem egy szert, és valamennyi sugárterhelést kap a testem.
Így szépen az egész csontszerkezetemet látni fogja a doki, én meg majd világítok este. Ám ennek
is a jó oldalát fogom meg, legalább kevesebb lesz a villanyszámla, na. Pluszban vérvétel, amit
anyum fog megcsinálni. Nem mellesleg rühellem a tűt. Az élet egy kupac irónia. Kicsit be vagyok sz*rva, de milyen cool már, hogy biztosítják, hogy tiszta Magnetónak érezzem majd magam? Ezzel nyugtatom magam amióta megkaptam a beutalókat, mert igazán kívántam már évek óta egy kis sugarat. Ki nem? Chh...
A másik. A blog élete. Nocsak, ismét egy jó téma. Megy tovább, természetesen! És hamarosan
a folytatással térek vissza, nyugalom, Jane és Loki élete ugyan úgy folytatódik mint eddig is, csak
a suli lehet majd bezavar kicsit, és ez a nagy hajcihő is. Viszont, egy kis csemegének itt van egy
másik olvasni való, a F*ck off, Wilson. Ami más hangvételű blog, de remélem ha valaki
elkalandozik rajta, ugyan annyira megszereti, mint ezt is. Legalábbis reménykedem benne. Tehát
élek, lassan sugárzom, de büszke vagyok és valamennyire jobb a lelkem mint eddig volt.


További szép estét és utolsó napot!
~Miss.Chief~


Fekete, meg Sherlock humor. Bár... Lennék Sheri nyuszija.